Végtelen

Mint halk imádság esti csillagokban,

úgy szól a csend lelkem udvarán.

Az éjbe nyúló árnyak egyre jobban

simítják arcom, s nyitnak új hazát.

A messzeségben tenger sóhaj árad,

és minden hullám titkokat ölel.

Az örök létben nincsen part, se távol,

csak lassan szálló, csillagos jelen.

Ó végtelen! Te szelíd, szent igézet,

ki minden vágyat, álmot összefonsz.

Belőled lett a múlt, a holt emlékezet,

s belőled lesz a csend, ha elbukunk.

Varjak várnak

Szél zörgette száraz ágak

téli est hideg, sötét;

holdvilág csak fáradt lámpás,

álmodik a bús vidék.

Kopár dombon árva tölgyfa,

rajta száz fekete árny,

szárnyuk árnya, károgása

gyászt idéz és titkot zár.

Varjak várnak” – súgja csendben

minden árok, minden ág;

s ki e rögös úton járna,

elkerüli ezt a fát.

Ősi múltból hangok szólnak,

harcok, vér majd jajgatás

varjak várnak:szárnyra kelnek,

csend ül már az öreg fán.

Őszi szél

Elpihent a táj, a nyárnak vége,

Letűnt már a lángzó napsugár.

A vadóc szőlőtőke levele

Hull a földre barnán, mint a sár.

Szél nótája hamar vadra vált,

Borongósan zúg a lombokon.

Berek hallgat, a nádas árnya

Hullámzó sír a mély vizű tavon.

Mezők fölött szalad végig,

A vándor is lehajtja fejét.

Fecskék már elhagyják a völgyet,

Elvitték a nyár forró szívét.

A harmat, mint gyöngyök, ragyognak.

Pók hálót sző a bokrok ágain.

Mezőn a nyár haldoklik csendben,

Ősznek hűvöse átveszi helyét.

A lepke haláltánca

Tűz felé száll a kis lepke,

szárnya fényben megremeg,

mintha  sorsát látná benne,

hogy e lángban égjen el.

Körbe-körbe táncot járva,

mint a bús szív árva vágy.

Sírni vágyik, mégis szállna,

ott vár rá az égi ágy.

Pillangó, te kicsi álom,

életed szép, de oly rövid.

Haláltáncod, mint a nyárban

kis dal ami megszökik.

S míg lehullsz a csend ölén,

égő szárnyad füstje száll.

Apró lelked fenn az égben

örök nyugalmat talál.

Nevetés száll

"Unokáim, ha kacagnak"

Hintán száll a délután,

szél ringatja padlás porát.

Kert végében labda pattan,

nevetés cseng hangosabban.

Tiszta hang, mint friss eső,

ébreszti a szendergőt.

Könnyű tollként száll az égen,

szökik a bú ijedtében.

Nem kérdez, nem keres okot,

csiklandozza a homokot.

Gyermeki hang - nyári délután

beterít udvart, házat, kis szobát

Fejfájós gondolatok

 Se füle se farka,

ennek a kis versnek.

Kócos gondolatok

ahogy megszülettek.

Hímporát vesztett

lepkeszárny életem.

Szürkeség színéből

kitörni képtelen.

Odakint fény van,

tavaszi zsongás

édes ízt termő,

zümmögő porzás.

Idebent csend van,

kört járó gondolat.

Sajgó fájdalmat

simító mozdulat.

Szürkeségen túl

tudjátok! - legbelül,

színes álmaimmal

lelkem is repül.

Lassan fellebben

szürkeségnek fátyla,

hatni kezd az orvosság

fejem fájdalmára.

Papa mesélj!

Unokám a nagyobbik

mikor vacsoráztunk,

arra kért, hogy meséljek

mi történt rég nálunk?

Történetek sorra jöttek.

Mikre nem emlékszem!

Unokám meg tátott szájjal

hallgatta meg mindet.

Elmeséltem hogyan s miként

fogtam kígyót, békát.

Faluvégén terelgettem

tarka tehén csordát.

Kergettem a madarakat

úsztam a Dunába

Bagger parton csókot adtam

sokszor a mamának,

Neki "mese" volt mindez

nekem az életem.

Fiam fiaként,

e mesékből (is) született.

2025 március 4. Mosonmagyaróvár

Míg hűl a teám

/ Bámészkodtam /

Csendes a kert , mozdulatlan

Nap fényével ébred lassan.

Madárka száll ágról ágra,

deret söpri le a szárnya.

Nem talál mást, ürességet

téli kertben csak éhséget.

Tova röppen parki fákra

fáradt szemem már nem látja.

Mozdulatlan megint minden.

kék égen egy felhő sincsen.

Valamelyik szomszéd kertben

harkály dobol nagy jó kedvvel.

Bodza mögül fájón, lassan

három lábon macska baktat,

negyediket földön húzza,

belekötött két kandúrba.

Együtt érzek most vele,

itt állok én is betegen.

Bámészkodom az ablakon

teámat lassan kortyolom.


2025.02.23. Mosonmagyaróvár

Ünnepek után

Magába zárt a csend

az üres némaság.

Nem fájón, mardosón

nem volt ez magány.

Elért hozzám némi zaj

kerék surrogás.

Kék ég alatt kavargó

varjú károgás.

Falon az óra körbe járt,

falta a perceket.

Napfény folt az asztalon

együtt járt vele.

Ültem a széken egymagamban,

még mindig jóllakottan.

Bögrémben egy kiskanállal

kávét kavargattam.

Jólesett a magány

jólesett a csend

Jólesett a kávé

az ünnepnek vége lett.

2024 12.26.

Ősz

 

Száraz levél kering pókfonálon.

Bágyadt fényben fürdőzik egy légy.

Bokrok alján zörgő rőt avarban,

gombák nőnek itt-ott szerteszét

Őszi napok hamar véget érnek.

Helyet ad a fény a sötétségnek.

Reggelre a színe vesztett tájon,
köd terem a hideg éjszakákon

Fasorban a legmagasabb ágról
szürke varjú kémleli a távolt.

Fenn az égen seregélyek szállnak,
öreg varjú károg erre párat.

Szőlőszem már nincs a venyigéken,
mustként forr az  pincék hűvösében.

Sorok között cinegék keresnek,

dűlő úton emberek nevetnek.

Jó kedvüket fokozta az óbor
pince mélyén öreg tölgy hordóból.
Meg megállva hangosan beszélnek,
némi imbolygással lassan tovább lépnek.

Száraz levél kering pókfonálon,

megtört fényben nem ül ott a légy.

Bokrok alján zörgő rőt avarban,

fácán kakas keresi helyét.

Úton

Nem láttam mást

szürke csíkokat.

Rohanó fákból

kétoldalt zöld falat.

Pihenőt forrót,

 ragadós padokat,

szétszórt szemétben

kutató varjakat.

Távoli dombok

hegyekké nőttek.

Elhagyva mindet

semmivé lettek..

Madárdal foszlány

letekert ablakon

Egyiken beszállt

a másikon elhagyott

Autók balról

előztek minket,

autók jobbról

előztük mindet.

Célunkhoz érve

jólesett kiszállni,

szállásunk udvarán

rövidet sétálni.