Reggeli csendes eső

Párás, puha szürkeségbe öltözött a reggel,

a fülledt nyári éj lassan tova száll,

most békét köt a táj a csendes fellegekkel,

kerti fákról mossa a forróság porát.

Hallgatom. - A terasz tetején lágyan, halkan,

mint apró, puha ujjak, úgy kopog az eső,

nem táncol, dörög vad, viharos dalban,

szív ritmust ver a perc, a lassuló idő.

Ez a tiszta, hűvös, suttogó kopogás

feloldja lassan a rohanás zaját.

Elül a zaj, a körkörös agyalás,

átveszi helyét a békés hallgatás.

Félhomályban ülök, nézve a hulló cseppeket,

melyek mossák a járdát a tegnapok porát,

a világ elcsitul, e tiszta, békés csendben

melyben lelkem is megleli igaz önmagát.

Őszi búsongó

 Borongós bús a kedvem, mint a dér a réten,

Átfúj rajtam a szél, hidegen, keményen.

A fák ledobták már sárga szín ruhájuk,

S hallgatom, ahogy a szél suttog hozzájuk.

A nap is elbújt, fáradt, szürke köd mögött,

Fénye már csak emlék, halvány, elröpült öröm.

Az avar illata szívemig hatol,

Mintha régi bánat suttogna valahol.

Tócsák tükrén rezdül vékony jég kérge,

Egy mosoly, egy hang, rég volt reménye.

S én állok csak, szótlan, az ősz közepén,

Borongós bús kedvvel, magányom szigetén.

Pünkösdi láng

A tavasz halk, elhaló szavára

ma bíbor fénnyel válaszol az ég,

s a fáradt földre, mint egy tiszta álom,

a Szentléleknek szelíd nyugalma lép.

Nem dörgő szóval, viharos haraggal,

de mint a szellő halk fuvallata,

úgy érkezik a bánatos szívekbe

vigasztalás édes illata.

Ó, pünkösdi láng, halvány holdsugárnál

tisztább tűz vagy a zord világ felett,

mely megmelenget minden árva lelket,

s a sötétségben visz fényt, újra életet.

A zöldellő ág titkon meghajol most,

a pünkösdi rózsa kelyhe megremeg.

S a szürke múltnak fojtogató ködén

átcsillannak a tiszta énekek.

Maradj velünk, te szent, vigasztaló fény,

ha elmúlik e májusi csoda,

hogy ne legyen oly fájóan magányos

az ember útja innen sehova.

2026.május 24. Mosonmagyaróvár

A két bolond

 Február végén

most az eső esik

hófoltok maradékát

föld lassan elnyeli.

Fáradt szűrkeségben

lángoló piros

futó edzőcipője

messziről lobog.

Esőt nem bánva fut,

szerintem bolond

álmait követve

minden nap kocog.

Járdán fut végig

kutyák meg ugatják

vasárnap reggel ezt

házak visszhangozzák.

Futóhoz hasonlón

bolond vagyok én is

alvás helyett ablakból

ki mindezt végig nézi.

Éjféli kör

Óra csak jár.

Mutatója körbe körbe.

Nem figyel múltra,

se a jövőre.

Tegnap leveti bőrét,

Holnap még meztelen,

kettő közt áll a pillanat,

a díszbe öltözött jelen.

Mi nem megyünk sehová,

az idő lép bennünket át,

éjfél csak nagy durrogás

nem nyit ajtót, se semmi mást.

Feloldódik minden perc

az időnek tengerén

szilveszter csak emlékeztet:

minden mi van, egyszer él.

Karácsony

Ma a világ nem siet sehová.

A dolgok levetik nevüket,

a szék csak szék,

a fény meg fény.

Az idő összegömbölyödik,

mint alvó állat a küszöbön.

Nincs eleje, nincs vége

lélegzik csendesen.

A gyertya nem tanít,

csak ég.

Mégis többet tud a létről,

mint a kimondott szavak.

Kint a sötét nem ellenség,

csak a fénynek mélye.

Bent a csönd nem hiány,

hely, hol a lélek megpihen.

A karácsony nem esemény,

hanem rés a dolgokon,

Mikor pillanatra látni csak,

átlátszó minden, ami van.

Ünnepi keringő

Csönd csilingel, csillag lép,

kémény szélén álomkép.

Fénybogár a gyertyaláng,

táncot jár szobák falán.

Hó-pihe száll, meg-megáll,

idő ring a lépcsőn át.

Kint az éj kék kendőt sző

bent a perc még lassan jő

Dobban a szív, ritmusára

angyal ül a karfán.

Nincsen messze, nincsen rég

egybeér most Föld s az Ég.

2025.12.24. Móvár

Kár kár

Kár,szólt a varjú
kár, hogy leesett.
Kár, hogy a sajttal
a róka elszelelt.

Kár szólt a varjú,

újra éhesen.

Kár,kár.kár

a sajtom elveszett.

Kár,szólt a varjú

büszkén, begyesen

leckét megtanulva

gyorsan szárnyra kelt.

Csend és csillogás

Álltam a parton, víz előttem,

ami halkan csobogott,

a túlparton két galambot

egy nagy kutya ugatott.

A galambok elrepültek,

nagy kutya is odébb állt.

Magam álltam a víz partján,

élvezve a csillogást.

Sütött a nap. Víznek tükrén

ezer csillag ragyogott,

langyos szélben hátam mögött

erdő halkan suttogott.

Kék égen a fejem fölött

nem szállt felhő sem madár.

Elvitte a gondjaimat

csobogás és suttogás.

Szívem mélyén csönd tanyázott,

elolvadt a fájdalom.

Tiszta fényben, víz tükrében

messze szállt a bánatom.

Végtelen

Mint halk imádság esti csillagokban,

úgy szól a csend lelkem udvarán.

Az éjbe nyúló árnyak egyre jobban

simítják arcom, s nyitnak új hazát.

A messzeségben tenger sóhaj árad,

és minden hullám titkokat ölel.

Az örök létben nincsen part, se távol,

csak lassan szálló, csillagos jelen.

Ó végtelen! Te szelíd, szent igézet,

ki minden vágyat, álmot összefonsz.

Belőled lett a múlt, a holt emlékezet,

s belőled lesz a csend, ha elbukunk.

Varjak várnak

Szél zörgette száraz ágak

téli est hideg, sötét;

holdvilág csak fáradt lámpás,

álmodik a bús vidék.

Kopár dombon árva tölgyfa,

rajta száz fekete árny,

szárnyuk árnya, károgása

gyászt idéz és titkot zár.

Varjak várnak” – súgja csendben

minden árok, minden ág;

s ki e rögös úton járna,

elkerüli ezt a fát.

Ősi múltból hangok szólnak,

harcok, vér majd jajgatás

varjak várnak:szárnyra kelnek,

csend ül már az öreg fán.