Valahol a Szigetköz és az idő között élek. Nem sietek, nem rohanok, nem akarok többnek látszani annál, ami vagyok. Az életem nagy része csendben telt — erdők, rétek, folyók mellett, egy állatkísérleti telep monoton, mégis különös világában, ahol negyven éven át ugyanaz a ritmus kísért: munka, hazatérés, család, csend.
A csend mindig fontos volt nekem. Nem az a nyomasztó fajta, hanem az, amelyikben meghallani a saját gondolatát az ember. Ahol a madárhang nem háttérzaj, hanem mondat. Ahol a szél nem időjárás, hanem üzenet.Ahol az ember nem akar megfelelni senkinek, csak élni úgy, ahogy a lelke diktálja.
Sosem akartam nagy dolgokat. Nem vágytam messzi tájakra, nem kerestem a kalandot. A világot mindig elég volt onnan nézni, ahol épp álltam: egy rét közepéről, egy kavicsbánya partjáról, vagy a kora reggeli ködből, a saját udvarom csendjéből. A természet lett a tanítóm, a társaságom, a tükröm.
A versek pedig lassan, észrevétlenül születtek meg bennem — nem azért, hogy költő legyek, hanem mert néha túl sok volt bennem a gondolat, és valahol ki kellett engedni.
Írok, mert így marad nyoma annak, amit látok.
Írok, mert így marad nyoma annak, amit érzek.
Írok, mert így marad nyoma annak, hogy itt voltam.
Nem vagyok bölcs, nem vagyok tanító, nem vagyok motivációs ember. Nem akarok senkit megváltoztatni, és nem is tudnék. A világot sem akarom megmenteni — csak megfigyelni. Azt a sok apró csodát, amik mellett mások elsietnek: egy harmatcseppet, a rigó röptét,. Hallani a pocsolyába ugró unoka nevetését, a hosszú téli esték csendjét, Élvezni a nyári zápor hangját,illatát, közeli öreg tölgy árnyékát.
A verseim és az írásaim nem akarnak többek lenni, mint amik: lélekcseppek. Apró darabok abból, amit az élet adott, és amit én visszaadok neki.
Most, hogy öregszem, egyre inkább érzem, hogy az ember lelke lassan békül meg mindennel: a múlttal, a hibákkal, a veszteségekkel, az idővel, a halállal is. Nem félelemmel, hanem elfogadással. A test még kapaszkodik, a lélek már előre néz — de közben élni is jó. Unokát nézni, kertben állni, kávét főzni, verset írni, csendben lenni.
Ha valaki erre az oldalra téved, nem nagy szavakat talál.
Csak egy embert, aki figyel. Aki szeret csendben lenni. Aki a világot nem akarja megmagyarázni, csak megélni. És aki néha leírja mindezt, hogy ne vesszen el nyomtalanul.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése