Asher Finch versek

Tiltott gyümölcs

Lassan hajolok, remegve nyúlok,
Súlyos titkokba belebújok.
Pirosan izzik, lángra gyúl,
S lelkemhez szól általa az Úr.

Édes az íze, bűnre csábít,
Mélyén gyötrelmet, kínt vetít.
Csókja perzselő, mégis fagyos,
Ki megkóstolja, sorsa rabos.

Bennem a vágy, bennem a félelem,
Angyalok szárnyát szaggatja éj nekem.
És mégis kell, oly csábító,
Mint titkos szó, mely ámító.

Megkóstolom – s a perc enyém,
Kárhozattan fut a remény.
Mert tiltott gyümölcs, de élni kell,
S a bűn is édes, míg bennem énekel.

Hit

Nem hiszek templom falában,
nem szól hozzám szent irat,
mégis érzem: van erő,
ami mindent átitat.

Hiszek benned, bennem, bennünk,
teremtőn és pusztítón,
hiszem, hogy a kéz, mi ad,
önmagán túl nyújt vigaszt.

Hiszek fában, szélben, napban,
zöldellőben, hervadóban,
abban is, hogy szeretni,
szeretve lenni nem áldozat.

Ez a hitem – vallás nélkül,
dogmák súlya nem vezet,
csak az ember s a természet
teremthet együtt életet.

Eső

Az ég leszakadt, zúdult alá,
Mint könny, mely örök fájdalomból fakad,
S az éjjel minden cseppje sírva hullt,
Mint eltemetett remények hangja, hallgatag.

A tetőn kopogtak cseppjei,
Üzentek némán fenti világból,
Minden cseppje lélekként zuhant,
S az ablaküvegen folyt lassan, búsan.

Egész éjjel zokogtak az árnyak,
A felhők mélyén rejtve, sötéten,
Az eső kopogott egy régi dalt,
Melyben elmúlt nyarak viharai zúgtak.

Most nedves kövek illata terjeng,
S a hajnal pírja halványan dereng,
Lelkem mélyén tovább él a bánat,
Mint víztükör, mi dörgéstől – remeg.

Tűz lelke

Lángok tánca, ősi ritmus,
fényükben az idő simul,
Pattogásban, halk szavakban
ősi bölcsesség lapul.

Melegíti nemcsak testünk,
hanem lelkünk rejtekét,
parázs-ölelésük alatt
elengedtük terhünk rég.

Sötétben arcot rajzol
a parázsnyi fénykör ott,
és a csöndben úgy mesélnek,
mint rég feledett dallamok.

Biztonság, nyugalom, béke,
minden lobbanásban él,
mintha tűz barátként intne:
„Nem vagy egyedül, ne félj.”

Magányos esték

Ó, ez a csend, ez a nehéz, nagy csönd,
mely rám telepszik mint a sűrű köd!
Szoba szürke, a lámpafény is lusta,
és az idő lassan, némán hömpölyög.

Halk szívverés, ez az egyetlen hang,
mely a mély esték titkát megzavarja,
és mint egy álom, lassan, lassan tűnik
minden emlék, a szép is, a komor is.

A lélek tétlen, mint egy elfeledett tó,
hol a nád susogja régi bánatot,
S a messzeség, a távoli, szürke táj
beteljesületlen vágyak otthona.

Mert nincs kéz, mely a kezem megfogná.
Nincs szem, mely a szemembe nézne mélyen,
csak a falak néznek vissza hidegen,
padlón árnyékok futnak át gyorsan, ridegen.

Mint szálló por, a régi ifjúság
elillan némán, visszavonhatatlanul,
S a magány vastag fátyla ráterül
a szívre mi dobog – rendületlenül.